Orvos – Zene – Orvos - dr. Berta Gyula előadása
Mi hajtja az orvosokat a művészet felé? A nyomasztó gondok, a halál árnyéka, a realitás kegyetlensége csak úgy viselhető el elfásulás, közömbössé válás nélkül, ha az orvos valamiféle lelki megnyugvást, felüdülést, pihenést talál a művészet egyik-másik ágának művelésében. Talán a zene az, ami leginkább szolgálja a napi élmények után a lélek békéjét, és visszaadja az orvos lelki nyugalmát a betegség és a halál igazságtalan és sokszor aljas és gonosz aratásában, és megerősíti sokszor megrendült hitét az élet szépségében.
(Magyar Imre: Kozmikus sértődés)
Az orvosok zene iránti affinitása olyan közhely, ami napjainkban már valószínűleg nem is igaz, de még tartja magát. Kétségtelen, hogy a 19. században és a 20. század első felében az orvosok a polgárságnak abba a tekintélyes hányadába tartoztak, akik zeneértők, zeneszeretők és nagyon sokszor aktívan zenélők voltak. Közöttük a társas érintkezésnek bevett formája volt a házimuzsikálás, amikor szonátáztak, kamarazenét játszottak. Annak az orvosnak, aki aktívan nem is zenélt, igénye volt arra, hogy legalább zenehallgatóként, hangversenylátogatóként, operába járóként vagy mecénásként csatlakozzék a többiekhez. Az orvosegyetemek kamaraegyütteseiben és zenekaraiban együtt muzsikáltak hallgatók, neves és névtelen orvosok és híres professzorok.
Sajnos a zenének ez a magas szintű szeretete egyre ritkább. A komolyzene tábora egyébként is fogyatkozik, a hangversenyeken ritkábban látunk orvosokat, és azok is – bár vannak kivételek – zömmel az idősebb korosztályhoz tartoznak.
Számos hírneves orvosról tudunk, akik aktívan muzsikáltak, bár nevük a ma orvosának, medikusának sajnos nem sokat mond. A legendás Bókay János zenét szerzett és több hangszeren játszott. A 20. század első felében működő Rusznyák István professzor csellón játszott. A tüdőgyógyász szakma két vezéregyénisége: Böszörményi Miklós és Ungár Imre állandó szonátapartnerek voltak, előbbi zongorázott, utóbbi hegedült. Manapság is vannak köztünk a zenét magas szinten művelő kollégák: Ostoros Gyula a budapesti Semmelweis Vonósnégyes jeles brácsása, Bittera István a szegedi orvosok quartetjében csellózik. Borvendég János farmakológus virtuóz orgonajátékos, Tarján Jenő művészi szinten zongorázik.
Nagyon hosszan lehetne sorolni azokat az orvoskollégákat, akik kórusban énekelnek, hangszeren játszanak. Ismert a Muzsikáló Orvosok Köre, olyan orvosok tartoznak ide, akik rendszeres összejöveteleiken profikat megszégyenítő minőségű hangversenyeken szereznek maradandó örömet egymásnak és hallgatóságuknak. Egyik képviselőjüket személyesen is üdvözölhettük a XII. Pécsi Tavaszi Asztma és Allergia Hétvégén: Naményi Miklós, a veszprémi tüdőgondozó vezető vállalta, hogy fellép az előadásom keretében.
(Zenei betét – Franz Schubert: A határkő című dalát Naményi Miklós adta elő, L. Kovács Ildikó zongorakíséretével.)
A barokk kor „megasztárjai”
A katolikus egyház a kora középkortól a 19. század második feléig szigorúan tiltotta, hogy a templomokban énekesnők lépjenek fel nyilvánosan. A zeneszerzők viszont egyre másra írták a szebbnél-szebb egyházi (és világi) műveiket a templomi szertartások számára. Ezekben a szoprán és alt szólamokat csak fiúgyermekek énekelhették, akiknek a hangszíne nem is volt olyan szép, mint az énekesnőké, és hamar felserdültek, amikor már ritkán tudtak magas hangfekvésben énekelni.
(Hangbejátszás – A Wiener Sängerknaben tagjai éneklik Mozart Requiemjének Benedictus tételében a női szólamokat)
Azoknál a férfi énekeseknél, akik serdülés előtt, műtéti úton veszítették el férfiasságukat, a másodlagos nemi jelleg nem alakult ki, a gégefő megmaradt gyermekkori méretű, a magas hangfekvéssel együtt. Náluk a gyermeki gégéhez hatalmas fújtatóként működő mellkas társult és énekük minősége, hangszínük az életkor előrehaladásával is alig változott. Különleges bravúrjuk volt a hosszú ideig, néha 70-80 másodpercig kitartott hang, amit koloratúrákkal díszítettek, és egy levegővel (levegőcsere nélkül) énekeltek végig.
Az énekük annyira szép volt, hogy az operaszerzők is kaptak rajtuk, s egy-egy opera előadása elképzelhetetlen volt akkoriban valamely jónevű „castrato” produkciója nélkül. Händel például néhány operájában kasztráltak hangjára írt szerepeket. Ebben a korban az operaénekesek 70%-a kasztrált volt.
Kasztrált énekesnek lenni magas társadalmi és anyagi pozíciót jelentett, a leghíresebbek pályája valóban hasonlított a mai popsztárokéhoz, ezért sokgyermekes családok, anyagi helyzetük javítása céljából és a gyermek „karrierje” érdekében kasztráltatták egyik-másik fiúgyermeküket. A szokás annyira elterjedt volt, hogy a 18. században, Itáliában évente 4000(!) fiúgyermeket kasztráltak ilyen célból. A kasztrálásnak azonban sokszor komoly mellékhatásai voltak. Maga a műtét sem volt veszélytelen, borbélyok és seborvosok végezték, de a kor műtéttechnikai és sterilitási viszonyai következtében sok volt az elvérzés, a fertőzés, illetve a fájdalomcsillapításul adott ópium túladagolása. Ha viszont a műtét jól sikerült, a páciens túlélte, és jó énekmesterhez került, elindulhatott a karrierje, ami némelyeknél az említett „megasztárságig” ívelt.
A leghíresebb közülük Carlo Broschi Farinelli (1705– 1782), egy szegény dél-olasz molnár fia volt. Európa szerte aratott sikereket. Nagyszerű koloratúrakészség, varázsos trillák jellemezték énekét. A kor nagy zeneszerzői versengtek a megtiszteltetésért, hogy Farinelli énekelje el műveikben az áriákat. Feljegyezték, hogy fiatal korában egyszer énekével egy oboással kelt versenyre. Megvárta, míg az oboista kifogyott a szuszból, majd – még mindig levegővétel nélkül – rögtönözve kiénekelt egy nehéz kadenciát, és csak ez után vett lélegzetet. Később a súlyos depresszióban szenvedő V. Fülöp spanyol király hívására Madridba ment, és a legenda szerint az énekével meggyógyította az uralkodót. Ezért több kitüntetésben is részesült, vagyonos emberként vonult vissza, és Bolognában telepedett le. Intenzív társadalmi életet élt, többek között Casanovával is találkozott. Életéről körülbelül egy évtizede nagy sikerű filmet készítettek.
A másik nagy sztár ebben a korban Caffarelli (Gaetano Maiorano) (1710–1783) mezzoszoprán volt, aki Nápolyban született. Londonban osztozott Händel sikereiben. A Serse (Xerxész) híres largóját ő énekelte először. Éneklésének hírnevét jól jelzi, hogy Rossini, a Sevillai borbély Énekleckéjében említi Caffarelli nevét, amikor a magát énekmesternek hazudó Almaviva gróf azzal dicsekedik, hogy az ő tanítója a híres Caffarelli volt.
(Hangbejátszás – Händel: Xerxes című operájából a Largo, Andreas Scholl kontratenor előadásában)
Egyetlen kasztrált énekes van, akinek a hangját sikerült hanglemezen megörökíteni: Alessandro Moreschi. A pápai kórus legtovább élő kasztrált énekese volt, megérte a hangrögzítés feltalálását, és 1902-ben és 1904-ben ötvenéves kora után készítettek felvételt róla. Moreschi valószínűleg nem volt a legjobb képességű énekes, a lemezekről hallható hang meglehetősen kiábrándító. Egy kritikus szerint: „(...)Hátborzongató.Altra emlékeztető,hangjának csengése se nem férfié, se nem nőé és van benne valami furcsa bánatos, esengő.” (Schoenberg)
(Hangbejátszás – Alessandro Moreschi énekel részletet Rossini: Krucifixus című művéből)
Átmeneti megoldás volt a régebbi korokban, de még mostanában is felbukkan a falzett. A falzett (olaszul: falsetto) olyan éneklésmódot jelent, amit az úgynevezett fejhangon éneklő férfiak alakítottak ki. A falcettisták gyakran hamisan énekeltek, hiszen a falcettista (olasz) kifejezés is tulajdonképpen azt jelenti, hogy hamisan (falso) énekel.
Jelenleg nagy kultusza van a kontratenor férfi szopránnak és altnak. Historikus előadásokban gyakran éneklik a magas női szólamokat kontratenorok. A kontratenor-hangszín a hangterjedelem nagy részében fejhang. A magas fekvést az eredményezi, hogy az énekes a hangszalagoknak csak egy szakaszát használja. A hangterjedelmének legalsó hangjait viszont szokványos mellhangon énekli, emiatt azok elég erőteljesek, színdúsak. Korunk híres kontratenorjai többek között Andreas Scholl, David Daniels és Philippe Jaroussky.
(Hangbejátszás – Händel: Szép hársfalomb című dalát négyen éneklik, átvéve egymástól a dallamot: női szoprán, férfi falzett, fiú szoprán és kontratenor. Így közvetlenül összehasonlíthatók voltak.)
A fejezet megírásában jelentős segítségemre volt Farkas Iván „Éneklőgépek” az operaszínpadon című írása1.
(Zenei betét – Mivel a következő témánk Mozart, Naményi Miklós elénekelte Figaro első felvonásbeli áriáját Mozart: Figaro lakodalma című operájából.)
A Mozart-effektus
A „Mozart effect”-re a Google keresőben 45 000 körüli találatot lehet kapni. Ez a szám is jól jelzi, miként lehet egy nem is meggyőző kísérleti eredményt divatossá tenni a médiában, megfelelő marketinggel.
A Mozart-hatást először 1993-ban írta le Frank Rauscher, a Wisconsin Oshkosh Egyetem neurológus kutatója a Nature-ben. Vizsgálatainak eredménye szerint azok a diákok, akik 10 percen keresztül hallgattak részletet Mozart: D-dúr szonáta két zongorára című művéből (K448), jobban teljesítettek egy térbeli logikát igénylő teszten, mint azok, akik new age zenét hallgattak, vagy nem részesültek zenei stimulációban2,3.
(Hangbejátszás – Mozart: D-dúr kétzongorás szonáta 3. tétel)
A közlés eljutott a napilapokhoz, amikben „Mozart okosabbá tesz”, „Mozart növeli az IQ-t”, „Mozart zenéje javítja a memóriát”, „Más zene ezt nem produkálja” és hasonló címekkel felkapott téma lett. Ez megmozgatta a közvélemény fantáziáját – a cikk megjelenése után eladási rekordot döntöttek Mozart lemezei és a Mozartról megjelenő irodalom. Az eredeti közlemény egyik társszerzője (Shaw) is megjelentetett egy „Keeping Mozart in Mind” című könyvet, CD és CD-rom melléklettel, utóbbiban az ominózus teszt szerepelt.
A politika is felvette a kesztyűt: Zell Miller, Georgia állam kormányzója 1998 januárjában megszavaztatta, hogy évente 105000 dollárt fordítsanak a Georgiában született gyermekek Mozart zenéjét rögzító CD-vel vagy kazettával történő ellátására. (A zenei összeállítást Yoel Levi, az Atlanta Symphony Orchestra zeneigazgatója készítette el.)
A vezető orvosi lapokban megindult a csatározás, érvek és ellenérvek tömege olvasható a Mozart hatással kapcsolatban. Támogató közlemények születtek, amik szerint Mozart zenéjének ritmusa összhangban van az emberi agy aktivitásának ritmusával(?). A szonáta meghallgatása után Alzheimer-kóros betegek jobban teljesítenek térbeli és szociális feladatokat. Epilepsziásoknál csökken a rohamokat kiváltó kóros agyi elektromos aktivitás, míg más zene nem tudta ezt produkálni. Állatkísérletekben a patkányok jobban teljesítették a tanulási teszteket, ha közben Mozart zene szólt. Hasonló kísérleti körülmények között embereknél jobbak voltak a kognitív funkciók.
Az ellenzők azzal érveltek, hogy csupán arról vol szó, hogy a zene jobb kedvre derítette a vizsgálat alanyait, és azért teljesítettek jobban. A legtöbben nem tudták reprodukálni a hatást, metodikai hibára gyanakodtak, nem találták elég szignifikánsnak az eredményt. Szellemes volt az az érvelés is, hogy ha Mozart zenéje olyan jó hatású az egészségre, akkor miért volt Mozart olyan beteges?
A legfrappánsabban az a közlemény foglalta össze a Mozart-hatás lényegét, amely kifejtette, hogy az egész jelenség jól modellezi: miként lehet egy tudományos kutatás eredményét kommercializálni, bagatellizálni és lejáratni.
Az öngyilkosok himnusza
(„The anthem of suicide” – „Hungarian suicide song”)
Ha a nagyvilágban elhangzik az, hogy magyar zene, akkor az átlagemberek túlnyomó többségében nem Liszt, Bartók vagy Kodály, Ligeti, Kurtág, de még nem is Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc neve ugrik be, hanem a Szomorú vasárnap. Hallgassuk meg:
(Hangbejátszás – Jávor László, Seres Dezső: Szomorú vasárnap. Előadja: Kalmár Pál)
„Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával
Álmokat kergető vasárnap délelőtt
Bánatom hintaja nélküled visszajött
Azóta szomorú mindig a vasárnap
Könny csak az italom, kenyerem a bánat...
Szomorú vasárnap”
Számomra ez a dal maga a tömény giccs, bár ezzel nem szeretném megbántani azokat, akiknek tetszik, akiknek más az ízlésünk. De nem is maga a dal (nóta, sanzon) primér jelentése érdekel, hanem az a jelenség, ami körítette és köríti ma is a nagyvilágban, ez már szociológia, szociopatológia, illetve szociopszichopatológia, ami már orvosi kérdés.
A dalt Seres Rezső írta, aki 1889-ben Spitzer Rudi néven látta meg a napvilágot Budapesten. Szerencsét próbált a vándorcirkuszosoknál, ahol artistakarrierjének egy baleset vetett véget, ezután autodidakta módon elkezdett zongorázni, és mozi-zongoristaként élt, majd a hangosfilm-érában kocsmai zongorista lett. Sosem tanult zongorázni, kottát olvasni nem tudott. Jobb kezével játszotta a melódiát, ballal mindössze a ritmust vitte. Gyakran hangoztatta, hogy fél kézzel írta a világslágert. Közben olyan dalokat írt, mint a Szeressük egymást gyerekek, Nem az a fontos, az ember hány éves, amik azóta is gyakran hallgatott számok.
A Szomorú vasárnap 1933-as megírása után különös karriert futott be. A dal elérte azt, amit Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regénye óta talán egy műnek sem sikerült: szinte divatba hozta az öngyilkosságot.
Az első tragédiáról szóló hír egy cselédlány haláláról számolt be, aki lúgkőivással oltotta ki az életét. Teteme mellett a Szomorú vasárnap kottáját találták meg a rendőrök. Pár nap múlva újabb esemény borzolta a kedélyeket: Lédig László pénzügyminiszteri tanácsos szíven lőtte magát egy taxiban. Mit ad Isten: nála is ugyanaz a kotta volt.
Miután a gyilkos szám újabb áldozatokat követelt (a városi legenda szerint 17-et) a nemzetközi sajtó is foglalkozni kezdett a dallal. A New York Times egyenesen azt állította: Magyarországon tömegek ugranak a Dunába a Szomorú vasárnap hallatán. Két emberről tesznek említést, akik Pesten a cigányzenekar játéka közben lőtték főbe magukat a Dunakorzón. 1936-ban Budapesten Keller József cipész öngyilkosságát vizsgálva a búcsúlevél a Szomorú vasárnap volt. A hatás nem korlátozódott Magyarországra: külföldről, Berlinből, New Yorkból is érkeztek jelzések. Az évek során kb. száz halált tudtak összefüggésbe hozni a dallal.
A világkarrier az ötvenes évek végétől kezdődött el, a dalt számtalan világhíresség adta elő, többek között Ray Charles, Oscar Peterson, Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Kronos Quartett, nem lehet felsorolni mindet.
Ha a You Tube weboldalon beírjuk a „Gloomy Sunday”-t, több száz videot vagy hangfelvételt nézhetünk-hallgathatunk meg, köztük japán, thaiföldi, argentin és egyéb exotikus előadásban. A dal a Schindler listája című film elején is felcsendül a BBC rádióban.
(Hangbejátszás – a Szomorú vasárnap Billie Holiday, Paul Robeson, egy japán énekesnő, Diamanda Galas, a Kronos Quartet, Mercedes Simone, Edvin Marton, Ray Charles, Pjotr Lescsenko előadásában, és hangfelvételről Batta András zenetudós „műelemzése” a műről.)
Miközben a Szomorú vasárnapot külföldön sztárok adták elő, rögzítették lemezre, Seress egy Akácfa utcai kisvendéglőben, a Kispipában muzsikált egy maroknyi ittas vendégnek, fizetsége pedig kispörkölt volt kisfröccsel. Közben olyanok szignója állt a vendégkönyvben, mint Arturo Toscanini, Spencer Tracy, Luchino Visconti, John Steinbeck, a walesi herceg, az iráni sah, Louis Armstrong.
Beteges tériszonya volt, „már a járdaszegélyre sem merek fellépni” – mondta. Félt, mert azt álmodta: zuhanás öli majd meg. Majdnem így is lett, kizuhant a lakása erkélyéről, de túlélte; végül a kórházi osztályon öngyilkos lett (az extenziós súly drótjával megfojtotta magát a városi legenda szerint).
A zenében ábrázolt orvos
Korábban arra gondoltam, hogy ez a téma egy egész előadásra elegendő, de csalódnom kellett: rájöttem. hogy alig van olyan zenemű, aminek a hőse orvos. Alig találtam olyan zeneművet, aminek a címében szerepel az orvos szó.
A társművészetekkel egész más a helyzet:
Az irodalom tele van orvos-regényekkel, kórházi környezetben játszódó írásokkal, színművekkel. Ha a fajsúlyos irodalmat vesszük – Thomas Mann: Varázshegy, Tolsztoj: Iván Iljics halála, vagy Csehov (aki maga is orvos volt): A 6. számú kórterem; a színműirodalomból – Moliére több darabja, G. B. Shaw: Az orvos dilemmája. De a lektűr és a bestseller irodalom is: Réztábla a kapu alatt, Dr. Bradley, Dr. Arrowsmith, aztán Robin Cook könyvei szériában.
A TV-ben és a moziban nincs olyan nap, hogy ne közvetítenének néhány sorozatot, aminek a főhőse doktor. A filmek tucatjai szólnak orvosokról, kórházról, betegségről.
A képzőművészetről már ne is beszéljünk, nincs olyan képtár, amiben nem találni orvost. A falakon legalábbis. Holland festők megörökítik egy-egy kórház vezetőségét, elöljáróit, nemegyszer főnővérét.
És mi van a zenében? Orvosok szinte sehol. Az interneten több száz operacímet átfésültem, ennyit találtam:
Az orvos háza (Bizet)
A csodálatos orvos (Bizet)
Az orvos (Il Dottore) (Haydn)
A doktor és a patikus (Dittersdorf)
Ezek sem ismert operák.
Kétségtelenül vannak operák, amelyekben ha nem is címszerepet, de jelentős szerepet kapnak doktorok, bár abban sincs sok köszönet. Ezek majdnem mind vígoperák, ahol általában az orvos rovására vigadoznak. Ezekben az orvos fondorlattal akarja megszerezni a gyámleánya kezét és vagyonát, zsémbes, barátságtalan intrikus, kétszínű, pénzsóvár, gyakran megvesztegetik. Szerencse, hogy mostanra az orvosokból kivesztek ezek a jellemvonások; ez lehet az oka, hogy az orvosról szóló zeneművek is elapadtak.
Az egyik legmulatságosabb orvosfigura, aki ráadásul nem is orvos, Donizetti: Szerelmi bájital című operájában lép elénk. Dulcamara „doktor”, amikor megérkezik egy olasz faluba, árulni kezdi csodaszerét. Nem tehetek róla, de az ária közben nem tudok nem gondolni bizonyos alternatív gyógymódoknak és „táplálék kiegészítőként” forgalmazott szereknek a reklámszövegeire.
(Zenei betét – Dulcamara áriáját Naményi Miklós énekelte el.)
„A boldog élet kulcsa nálam olcsón kapható,
A gyógyszer, melyet feltaláltam,
Minden bajra jó(…)”
„E csodagyógyszer tartalmaz
Egy lila színű nedvet,
Mely gyógyítja a kolerát,
És megöli a tetvet,
De nem tartalmaz mérget,
Mert törvényesen védett(…)”
„Csupa külföldről jött fűből van,
Mely egyenként is drága.
No de már most az a kérdés,
Mi a bűvös gyógyszer ára?
(…) megszámítom nektek
Szinte ingyen gyógyszerem.”
Irodalom
1. Farkas Iván. „Éneklőgépek” az operaszínpadon. LAM 2004;10:710-713.
2. Rauscher FH, Shaw GL, Ky KN. Music and spatial task performance.
Nature 1993;365:611.
3. Jenkins JS. The Mozart effect. J R Soc Med 2001;94(4):170–172.